Találkoztam egy ismerőssel, akit szeretek, bár már nem tartjuk a kapcsolatot, csak nagyon-nagyon ritkán találkozunk. Adott képregényeket, melyeket az ő közeli, és az én távoli ismerősöm gyűjtött munkahelyén nekem (vannak bizony munkahelyek, ahol megtalálni a Semic kiadványait is az olvasószobában). Mélyen meghatott ez a dolog, mert sose gondoltam, hogy kapok Dingótól olvasnivalót, hiszen alig ismerem őt. A Csodálatos Pókember 76-77-78-as számai voltak azok (és egy Star Wars, tavalyról az is). (Adatlapok jövő héten.)
Aztán elolvastam a Pókikat, és nagyon tetszettek. Igaz, hogy mindhármat (azaz hat történetet) kellett elolvasnom, hogy jó legyen, de katartikus élményem volt megint. Katarzisaim, ahogy haladok előre saját életemben/időmben egyre halványabbak. Míg évekkel ezelőtt egy-egy szelíd könnycsepp hullott a fotel karfájára például a Star Trek sorozat végefőcímei előtt, vagy a moziban egy családi filmen, addig mára elapadtak a könnyzacskók. Ha nem is ennyire vészes,
'Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.'
azért már nem történik velem az, ami régen. A Csodapók utolsó számában, jóval miután Liz átváltozik - gondolom Gah Lak Tus későbbi hírnökévé -, és Peter leveszi előtte a maszkját a kertben, volt egy kiskatarzisom, és hüppögtem egy kicsit. Tudom, hogy ez csak írói fogás, és kifog rajtam ez a fogás. Nem Bendis érdeme ez (az "Ős-fogás" kitalálóját illeti a tisztelet), s nem is szégyellem, hiszen - gyanítom - sokan vannak így ezzel (abban azért nem vagyok biztos, hogy 30 felett is). Vágyaim, reményeim, szenvedéseim felnagyítva beteljesülnek, ettől egy fogaskerék beindul, valami koccan, sípol és kibukik egy könnycsepp.
És most, hogy meghalt Salinger, csak azt éreztem, meghalt egy mogorva öreg.
