Nem értettem pontosan, miért nem keresem az új Pókembereket, a Marvel +-t, miért csak, ha beléjük akadok, veszem meg őket, ímmel-ámmal, sőt, néha, mintha a fogamat húznák.

Hogy csak inkább elhúzom a szemem az újságosbódéról, némi szégyenérzettel, hogy azok között vagyok, akik órákat tudnának beszélni Pókemberről, akik a kiadói és egyéb harcokat szemmel követték, laikus bennfentes, és mégse visz rá a lélek, hogy szeressem, támogassam az új kiadványokat.

Aztán megértettem miért, amikor az új kiadványban, a Peter Parker Pókemberben az első oldalon megláttam azt a szót, hogy Tisztogató. Először eszembe villant A csodálatos Pókember 12. számának borítója, az a kalap, nevetséges öltözet, és sorban tolultak fel az emlékek, szereplők, arcok, jöttek a gondolatok.

Hogy én mostanában jó ha egy-egy képregényt kétszer elolvasok. A szuperhősösöket általában egyszer, kétszer. Usagitól volt kötet, amit már legalább tízszer, de az nagyon kivételes. Más képregényeket is egyszer újraolvasok, és jön a következő, de elégedettségem korántsem akkora. Nem így volt ez akkoriban.

A Csodapók tizenkettedik számának megjelenésekor viszonylag sok képregényem volt, és még külön se kezeltem a dolgot, olvasmánynak gondoltam, mint a könyvet, diafilmet, újságot, naptárat, bolt feliratát, sírkövet, bármit, amit olvasni lehet. Az akkoriban magyarul jelen lévő képregényekből elég sok megvolt, úttörő újságok, albumok, nem akarom felsorolni, mindenki tudja, mik voltak azok. A szuperhősökért rajongtam, Fantomot imádtam, és Pókembert is remegve vártam, télen-nyáron. De akkoriban legalább hússzor-harmincszor elolvastam egy-egy képregényt. A könyveket is rengetegszer, volt azok közül is hússzoros újraolvasás, Rejtő, A sátán kutyája, ésatöbbi. A képregényeket is folyton elővettem, lapozgattam, újabb részleteket fedeztem fel a képeken, összefüggéseket, tovább gondoltam őket.

Az új kiadvány felidézte, hogy szerettem meg a béna, sokadrangú ellenfeleket, akik azért ugyanolyan szerepet játszottak a hősök életében, mint a nagyok. Hogy fintorogtam először Gólyalábon, hogy aztán, mire már elkoptak a képek, annyit néztem őket, erőre kapjon, és egyik legkedvesebb szuperbéna ellenféllé váljon. Ugyanígy a Tisztogató, hogyezmilyenbénából dejótörtéentvoltezzé fejlődjön évek alatt, pontosan felidézhető érzelmi állomásokkal, mikor hogyan álltam egy-egy karakterhez. Mikor ez még igazán fontos volt az életemben.

Most is vannak, akiket megszeretek. Akiket, mint jó ötleteket, szakmailag becsülök. Xorn-t jópár éve, Armort, vagy legutóbb a Batman Inc-ből az indián Batmant, akármilyen hülyén hangzik is. De ezek tízes skálán alig hatos élmények, és egyre halványulnak.

Ez az én igazi világom, az új-régi kiadvány. Egyszer-egyszer belebújni a régi időkbe, a régi hangulatba, megtudni, mi hol szakadt félbe és miért. A szálak elvarrásával járó felismerések, és ezek a réges-régi, de jobbnál-jobb klasszikus Pókember-rajzok, ez a kihúzás, ez a vonalvastagság, ez a színezés, ez a Manhattan, ez a perspektíva, ez a panelezés, ez a minden, ez az én Pókemberem.

Ez az a kiadvány, amit újra és újra el tudok olvasni.

Bár a fordítást néha újrafordítom magamban, ahogy az én Pókemberem beszél, egy nagyon kicsit máshogy, mert szerintem kicsit minden pókimádó hőse kicsit máshogy beszél. Aztán amikor odaértem, hogy a következő számban jön a Bagoly, akit régről meg akartam ismerni, mert csak leírás volt róla annak idején, megerősödött, hogy ez a kiadvány hiánypótló, és hogy engem nagyon eltalált, és újra rajongóvá tett, hogy hiába élt át Pókember azóta annyi kalandot, nekem itt él, eleven, jelenvaló, a folytatás nekem itt szakadt félbe, én itt vagyok mellette az utcákon, a boltban, a cukrászdában, a víztornyoknál, az egyetemen, és lesz idő, a régi magyar kiadás százhuszonikszedik száma, ami már egészen máshogy néz ki, másról szól, egyáltalán más, és ha addig eljutunk, ugyanannyira nem fog érdekelni, ugyanannyira értetlen leszek, mint akkor, kilencvenvalahányban.

Ez az én Pókemberem, eddig, és nem tovább. Nem halt meg számomra, csak elhidegültünk egymástól. Ő is más lett, és én is. De ezzel a kiadvánnyal megint együtt vagyunk. Póki meg én.