A babót másodikos-harmadikosként olvashattam.
Nagy hatással volt rám. Az olyan megismert varázslók, mint Benedek Elek Minden jó, ha vége jójának mágusa, Békés Pál kétbalkezes varázslója vagy Csilicsala bácsi mellé adta először is Gandalfot. Sárkánnyal is főleg hétfejűvel találkoztam addig. Emellett új, eddig ismeretlen szereplőkkel azonosultam. Odavoltam az egész meséért. Szecskó Tamás kísért a kalandos úton, ő kedvenc illusztrátoraim közé tartozott, felejthetetlenné tett mesét, kalandot, ismeretterjesztő művet.
A Gyűrűk uráról nem tudtam, azt hetedikben kaptam karácsonyra, emlékszem anya hogy csóválta a fejét az egri könyvesboltban, talán háromszázkilencven forint volt a három kötet, pedig ő aztán nem sajnálta a könyvet, képregényt, magazint, azaz az olvasnivalót tőlünk.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a Függelék volt a kedvencem. A balrogról vagy az entekről órákig álmodoztam, újra és újraolvastam a szöveget, csak hogy jobban el tudjam képzelni ezeket a titokzatos, misztikus lényeket.
Hiába mondja bárki fennhangon, hogy a szereplők egysíkúak, vagy hiába mond bárki bármit, időben olvasva ezek a könyvek olyan világokat, ősi és hősies, tiszta érzelmeket és gazdag fantáziálnivalót adnak, amik ellátnak egy életre valamivel, amit meg se tudok fogalmazni, de nagyon jó és személyes.
Különböző ideig szavatosak, A babó újraolvasható, de gyerekkori mese, felnőve nehézkesebb. A Gyűrűk ura háromszor egyelőre elég volt, de mindig volt, ami tetszett benne. Elsőre katartikus volt mindkettő. A Szilmarilokba beletörtem, bár tízszer tíz részletet biztos legyűrtem belőle, de nekem túlságosan szakmai volt. Egyéb meséi, mint a Sonkádi Egyed gazda, nem emelkedtek már ki a többi közül, későn fogtam nekik.
A huszonnegyedik képregénybörzén besegítettem árusítani, és kaptam érte egy Hobbit képregényt. Igazán nem bántam meg. Őszintén, nem is tudtam, hogy megjelent magyarul, mert valahogy eddig vagy nem láttam, vagy azt hihettem, hogy újrafordítás, hiszen senki nem beszélt róla a környezetemben, és recenzióra se emlékeztem. Csak a könyv újrakiadása rémlett.
Ilyen elvárásokkal két eset lehetséges, nagy elégedettség vagy nagy csalódás. Jelen eset egyik sem, tetszik is a képregény, és nem is. Ha nem olvastam volna a Hobbitot, és gyerek lennék, azt hiszem, nagyon tetszene. Így, felcseperedve látok benne jót és olyat, amit máshogy képzelek el.
A történetmeséléssel nincs baj, tökéletes. Az adaptációk kiváló típusa, bár sok, a regényből átvett szöveg képezi a narrációt, ezek általában sűrítésre és hangulatkeltésre hivatottak, a szerzők nagyon sokat bíznak a képek erejére, sokszor a képek és a párbeszédek működtetik a történetet, „vendégszöveg”, narráció nélkül. A jellemépítés a képek és a szövegek együttesével történik, gesztusokkal, mimikával, rajzolt kifejezőeszközökkel. Viszi magát a történet, az eredeti mű terjedelmével arányos, száznegyven oldal, hatszáz panel körül, ideális hossz a meséhez.
A rajz rendkívül szép. A ceruza, a halványabb kontúrú tus és az élénk akvarell mesés hatást eredményeznek. Általában vastagabb kontúrokon nevelt szemnek érdekes, mesekönyvszerű. Hozzájuk felnőve készült a képregényadaptáció is, ami a látványt illeti. Kellően dinamikus a rajz, a meséhez igazítva, sok sűrűn panelezett oldalt szakít meg egy-egy kétharmad oldalas totál.
Hogy mi a baj? Hogy nem így képzelem a szereplőket. Magamban rengetegszer elképzeltem őket. A Gyűrűk ura-filmek nem fertőztek meg annyira, hogy bedőljek nekik. Azt emberek játsszák, ráadásul profinak mondott színészek. Ezek meg hobbitok, tündék, törpék, goblinok, orkok, nem emberek, nem színészek. Képzeletem mozijában máshogy él Bilbó, Thorin, Gandalf és Elrond, mint a másik valóság moziján. Ha olvasom, megelevenedik az igazi világ. Ehhez hozzájárulnak az illusztrációk, kikerülhetetlenül. De még azok se fedik az elme játékát, csak megállók olvasás közben.
Más országokban más és más elevenedett meg a kis olvasók fejében, ahogy elnézzük a borítókat és a leghíresebb illusztrátorok ihletett munkáit. A románok elég jól jártak Rusz Líviával, de mindenhol a legjobb illusztrátoroknak adták ezt a világhírű könyvet.
Láthatjuk, hogy ecsetet ragadott Frank Frazetta is. Eleve Tolkien is készített illusztrációkat a művéhez, és ezen kívül is rengeteg neves művészt ihletett meg a mű.
Igazán nosztalgikus például a lengyelek régi tipikus szocialista stílusú könyvborítója is.
Jelen hobbit képregény alakjai se rosszak, de ők se egyeznek. Az így létrejött Bilbó egyáltalán nem tetszik, nem érzem eredetinek, nem vitatom, hogy lehet olyan, akinek igen, de nekem más. Gandalf nem rossz, de ő se az igazi. A trollok, a goblinok se rosszak, sőt, egész jók, maradhatnak egy változatnak. És így tovább, nyaf nyaf nyaf.
Ezek egyéni kifogások, ettől szerezhet jóhénány kellemes percet ez az olvasmány, mert az olvasási ideje elég hosszú, nem átlagos képregényolvasási idő, annál hosszabb, köszönhetően a sok regényhű szövegnek, és a kötet hosszának.
Persze azért én ezt a kötetet nem megvettem, hanem ügyeltem érte a börzén. Az eredeti árát is megérné, ha valami szép karácsonyi ajándéknak szánnám, de magamnak drágállom, inkább részletekben elolvasnám hétvégenként egy fotelben képregényboltban, ha lenne rá mód.
(Charles Dixon és Sean Deming: A hobbit. Illusztrációk: David Wenzel. (Képregény Tolkien műve alapján.) Ciceró, Budapest, 2002.)
