Nagy hévvel vetettem magam Naruto kalandjaiba, lelkesedésemet az első kötet váltotta ki, a felütés sokat ígért. A hetedik kötetre (a másodiktól a hetedikig éjjeli belealvással és ébredés utáni rögtön-folytatással egyhuzamban jutottam el) elmúlt a lelkesedés, és a helyét csalódás váltotta fel. Kaptam hozzá még egy tizenharmadik kötetet, de ez se vitt előrébb, ahol álltam, onnan átlátszó volt a mű.
Bár két ismerősöm is biztatott, tartsak ki. Mindketten azzal érveltek, hogy itt indul be a történet, egyikük kifejtette, hogy akik az első részeket elkezdték olvasni a Shonen Jumpban, mára felnőtt, harmincas emberek, így külön személyes jelentősége is lehet a sorozatnak.
Ezért csak az első hét és a tizenharmadik kötetről van véleményem.
Túl egyszerű a receptje.
Mintha folyton ezt olvasnám: A-B-C-A-B-C-A-B-C és így tovább.
A hat-nyolc főbb szereplővel szövődő történet egyik középpontja, Naruto, a kis nindzsakölyök. A jellemek jól kidolgozottak, bár elég tipikusak. Naruto, a kilencfarkú rókadémon börtöne, csak technikájában fejlődik, jelleme nem változik, a majomkirály, Szun Vu Kung sejlik fel a figura eredeteként. Mindent azonnal, meggondolatlanul, mindent erőszakkal (és humorral), mindig csak fölfele. Bár nagy kedvencem ez a karakter-típus, csakhogy…
A kötetek egyhangú felépítésűek.
-
Közhelyes bölcsességeket mondanak, ha épp nyugalom van.
-
Folyton nagyobb varázslatok kerülnek elő a csatákban.
-
Az egyes karakterek teljesen egyenletes ritmusban mélyülnek, mindig újabb és újabb régi nagy tettek vagy genetikus adottságok derülnek ki, potenciáljuk csatánként nagyobb és nagyobb, ezen mégis mindig minden szereplő meglepődik. Nem tudják megszokni?
-
A szereplők csata közben szakmai dolgokról beszélnek, mindenki elmondja, mi a harci technikája lényege, teljesen életszerűtlenül, hiszen épp a technikák titokban tartása volna a lényeg. Ez az olvasónak szól, és nem így kéne előadni.
-
A világ is túl egyszerű, ráadásul folyton újabb és újabb részleteket mesélnek el, de nem a történetbe ágyazva, hanem elmutogatják pár oldalon, mintha valami fura tanóra lenne oktató prospektusokkal.
-
A különböző küldetések nem változatosak, mindig valami óriási probléma akad, ami tíz-tizenöt köteten át bontakozik ki.
A kötet rajza nem rossz, de ha odateszem mellé az Árnybírót, akkor a koreiak kiütéssel győznek, a nagy mahai pecsét úgy kiüti szerencsétlen kis Narutót meg Kakasit, mint Son Goku a Sátánt.
Van egy FCBD-s Shonenem, aminek méretében még elmegy a rajz, de a Mondo magazin méretében, ahol szintén láttam, már túlzás volt.
Legjobban a vékony vonalas, nagyobb képkivágású fák, gyökerek, sziklák tetszettek. A szereplők jellegzetesek, de mimikájuk, beállításaik hamar megszokottá válnak. A környezetrajz ritka, de részletes. Szereplőközpontú az ábrázolás. A gyors tempó áldozatokat követel.
Bár biztos, hogy nem az én korosztályomat célozza meg, de a Shonen Jumpban is jelentek meg olyan dolgok, amik még nekem is szólhatnak. A Naruto az első kötet alapján lehetett volna ilyen, aztán nem lett.
Ideiglenesen vannak nálam, nem vettem meg őket, teljes áron huszonhatezer forintot áldozni egy bevezetőre drága pénz. Kivéve a rajongóknak, akiknek semmi nem az. Talán egyszer még belenézek, ha odaért a magyar kiadás, hogy eltelt újabb tíz-húsz kötet.
