Olvassátok szeretettel talgaby írását a DC rebootról.
A történelem hajlamos ismételni önmagát.
Ezt a mára sablonossá vált mondatot elég sokszor hallhatjuk sokfajta esemény kapcsán. Ám az alapvető igazsága még megmarad, egy olyan területen is, aminek bizonyos szemszögből nézve nincs is még igazán hosszú történelme.
Amikor az Egyesült Államokban a negyvenes évek elején fellendült a képregényfüzetek piaca, a folyamat nagyon hamar olyan szintre jutott, hogy humorosan úgy nevezték a képregénykiadást, mint a legalizált pénznyomást. Nem egy sorozat havonta több millió példányban kelt el. Majd az egész néhány évvel később hatalmas robajjal összeomlott. A romjaiból aztán kiemelkedett egy új, erőteljesen felnőttes irányzat, ám végül a kor talán kissé túlságosan is szűkült látásmódja miatt némi virágzás után az is elvérzett.
A kilencvenes évek közepére a képregények aztán ismét ott tartottak, hogy boldog-boldogtalan képregényeket adott ki, mert ismételten el lehetett érni akár hét számjegyű eladásokat is. Majd pár év múlva, 1997 környékén, az egész egy hatalmas robajjal összeomlott. A romjaiból aztán kiemelkedett egy új, a szuperhősök zsánerét a kifejezetten felnőtteknek szóló történetekkel keverő irányzat, ami végül a hibásnak minősíthető szerkesztői döntések és a túlságosan piacorientált kiadási szemlélet miatt némi virágzás után immár kijelenthetjük, hogy elvérzett.
Nem ez az egyetlen felfedezhető önismétlődés az amerikai képregénykiadás történetében. Például ha a DC Comics történelmét nézzük, egy hasonló párhuzamot fedezhetünk fel egy jó negyed évszázaddal ezelőtti cselekedetük és egy, a mostani új amerikai képregényes válsághelyzetre adott válaszuk között.
1985-ben a DC kiadta a Crisis on Infinite Earths c. maxisorozatát – habár manapság már erre is a minisorozat megjelölést alkalmaznánk –, amivel az volt a célja, hogy egy nagy, mindent elsöprő esemény keretében teljesen lenullázzák az addigi univerzumukat, és a jól ismert hősök felhasználásával ugyan, de teljesen tiszta lappal indítsák újra az immár egységes világukat. A megvalósítás enyhén szólva is döcögős volt, és egy újabb nagyszabású esemény kellett, hogy úgy-ahogy elérjék a kitűzött célt, ám végül mára ott tartunk, hogy elég markánsan meg tudunk különböztetni egymástól egy úgynevezett Krízis előtti és utáni világot a DC univerzumán belül.
Most, 2011-ben, a DC hasonló lépésre szánta el magát. Az eseményt felvezető történet címe Flashpoint, ám ez már nem egy 12 részes maxi. Hanem egy modern „event” vagy esemény, esetleg megacrossover, ki hogy nevezi. A lényeg azonban ugyanaz. Egy hatalmas volumenű történet nyomán a DC világa gyökeresen átalakul és kapunk egy minden tekintetben vadonatúj világot.
Vagy mégsem.
A DCnU-nak keresztelt kiadói esemény mögött ezúttal nem a világuk ésszerűsítése mögötti vágy áll, hanem egyszerűen a pénz. A DC, bár az aranykorban az USA legnagyobb képregénykiadója volt, jó pár évtizede csak második helyezett a Marvel Comics mögött. A lemaradása hol csekély, hol kicsit nagyobb. Az utóbbi években inkább nagyobb. Méghozzá van, hogy eléggé az. És ehhez hozzájön az első bekezdésben írt állapot, mely szerint az amerikai papíralapú képregényeladások újabb történelmi mélypont felé közelítenek.
A DC vezetősége emiatt úgy döntött, hogy miután a nyári események, nagynevű alkotók által indított címek és az erősen reklámozott, éves hosszúságú minisorozatok se voltak elegendőek, hogy visszavegyék az első helyet a kiadók között, vagy legalább erősen megközelítsék az ősi riválist – méghozzá annyira nem, hogy a fenti események a piaci állapotokhoz képest viszonylag sikeres fogadtatása ellenére újabb hatalmas lemaradás alakult ki a Marvel mögött – így a kiadó történetének legnagyobb eseményéhez nyúlnak, és újraindítják az univerzumot.
Legalábbis ez volt az elsődleges és hivatalos marketingszöveg.
Ugyanis a DC is átvette a Marvel ama (egyesek szerint elég rossz) szokását, mely szerint hiába mondja, hogy valami gyökeres változásra készül, a gyökeres változásról kiderül, hogy közel sem akkora, mint amekkorának a reklámokban el akarják hitetni. Vagy ha mégis, akkor tiszavirágéltű lesz, mert egy új író vagy szerkesztő egyszerűen visszacsinálja/visszacsináltatja.
A DCnU-féle megújulás is hasonlóan felemásnak ígérkezik.
De hogy mi az a DCnU? Nagyon röviden annyi, hogy a Flashpointot követően a DC világa egy teljesen új környezetbe helyeződik. A karakterek kisebb-nagyobb mértékben megújulnak – például az igencsak visszás Pókember-történethez, a One More Day-hez hasonlóan Superman esetében is varázsütésre eltörlik és soha meg nem történtté teszik a házasságát; másrészt viszont a változások kreatív motorját adó Geoff Johns saját sorozata, a Green Lantern teljesen mentesül mindenféle változás alól –, és egy teljesen új kontinuitás, vagyis egy elvileg ismételten tiszta lappal kezdő univerzum indul útjára. Elvileg.
Valójában, mint igen hamar kiderült, egy öszvérmegoldásról van szó. Ha valakinek ismerős a fentebb említett Pókember-féleOne More Day és az utána következő időszak, az talán jobban megérti, mire készül most a DC. Pontosan ugyanarra, csak az egész világán. Vagyis nem kezd semmit elölről (lesznek történetek a kezdeti időkről, de ezek mind visszatekintések), az évszám és a karakterek kora, múltja változatlan, egyszerűen csak lesznek történetek, amik mégse történtek meg (például a jelek szerint a teljes Batman: R.I.P.), mások meg nem egészen úgy, ahogy anno olvashattuk.
A DC azt ígéri, hogy szeptemberben, az egész DCnU indulásakor, kiadnak egy részletes idővonalat, hogy pontosan mik azok az események, amik ebben az új világban is ugyanúgy érvényesek. Persze ez kicsit macerás lehet majd úgy, hogy közben legalább kettő sorozat a többihez képest öt évvel korábban, a szuperhősök felbukkanásának idejében játszódik. Ami persze felveti azt a problémát, hogy ha egyszer nem változik az időpont, hová tűnik legalább öt év, hisz jelen pillanatban a DC világában közel 10-12 éve vannak jelen a szuperhősök.
Mindezek és még sok más, a történetek összefüggését és folytonosságát firtató kérdés ezzel az öszvér világgal kapcsolatban szeptemberig biztosan homályban marad, a kiadó ígérete alapján mindenre választ adnak majd, amint kijönnek a sorozatok. Cinikusabbak erre esetleg vonhatnak egy újabb pókemberes párhuzamot, hisz a Marvel ott is ugyanezt ígérte, ám máig nem teljesítette... helyette az egyik írójuk, Dan Slott tette meg helyettük szépen fokozatosan, ahogy az eredetileg három íróra osztott cím végül teljes egészében rámaradt.
Így hát marad a bizonytalanság, az izgalom, a kíváncsiság, és persze a folyamatos, bár továbbra sem túl informatív reklámhadjárat, ami az egész eseményt egyetlen fegyvertényre hegyezi ki. Egy tényre, aminél nehéz volna tagadni, hogy a DC egyik (utolsó?) kétségbeesett próbálkozása a halódó képregénypiacon fogyatkozó vásárlóközönségük kissé kilencvenes éveket idéző módszerrel történő visszacsalogatására.
Mert ahogy abban a mára már nem túl kellemes, sőt, sokszor borzalmas emlékű évtizedben is gyakorlatilag minden hónapban megjelent legalább ötven-hatvan „Legelső, gyűjtői szám!!!”, úgy most a DC fogja és feszíti a végletekig ezt a trükköt. Szeptemberben ötvenkét darab első számmal fognak előállni. Azt állítják, ezzel az összes kiadványuk egyben első szám is lesz majd, mintha csak egy új kiadó lépne a piacra, ám ez kétséges, hisz jelenleg ennél jóval több havi kiadványuk van ennél. Hacsak nem azt jelenti ez a kijelentés, hogy a kétharmadára csökkentik a megjelentetett sorozatok számát. Ami már csak azért sem volna bölcs lépés, mert kis gondolkodással is ki lehet következtetni, hogy akármekkora legyen a felhajtás és az érdeklődés, az ötvenkettőből jó esetben is ha másfél-két tucat olyan sorozat lesz, ami komoly eladásokra számíthat, első szám jótékony hatása vagy sem.
Vagyis, igen, a DC nagy terve összefoglalható annyiban, hogy elárasztják a piacot első számokkal, és reménykednek, hogy az olvasók kitartanak. Ez még annak ellenére is egy merész és kissé vakon elkövetett lépés, hogy legalább a három fő- és egy húzórészlegükben (JLA, Batman, Superman és Green Lantern) igyekeztek a lehető legkomolyabb neveket összeszedni... ha másra nem, az első történetszálakra.
Hivatalosan az alaposan lecsúszott és már középmezőnyre sem érdemes, gyengélkedő JLA v4-es sorozatot Grant Morrison 1997-es nagy újraélesztéséhez hasonlóan az új világuk központi címének szánják, ezért aztán rögtön rá is állították Jim Lee-t, hogy rajzolja meg.
Ám JLA vagy sem, az igazi bevételeket a jelek szerint mégis inkább a Denevérembertől várják el. Habár a Batman-címek feltámasztóját, Grant Morrisont épp, hogy eltávolították onnan, aminek következtében az író jelenleg is futó, eléggé hosszadalmas történetfolyama szó szerint félbe lesz csapva – és ő még jól megúszta, a folyamatosan késő David Finch teljesen saját sorozata, a Dark Knight v2 két számot is alig ért meg, máris a nagy első számos láz miatt újra kell számozni, amivel gyakorlatilag a DC elmúlt sok éves legnagyobb szerkesztői balfékségévé válik az egész sorozat –, lesz helyette viszont egy olyan felhozatal, amit egyszerűen muszáj az állítólagos JLA-központúság ellenére is a DCnU legkiemeltebb részének tekinteni. Csak jelzésképp: a Batman-címcsaládban pontosan ugyanannyi sorozat szerepel, mint a JLA alatt, és abban már benne vannak a Liga tagjainak önálló címei is. De úgy is lehetne mondani, hogy négyszer annyi cím jut a Bőregérnek, mint ahány a Superman-részlegnek.
Persze az egyértelmű pénzügyi okokon túl kell, hogy más oka is legyen ennyi első szám kihozásának és az univerzum jelentősebb átrendezésének. Hisz egy ilyen lépéssel nagyon könnyen elidegeníthetik magukkal a jelenleg még velük tartó olvasókat. Az üzenet, mint szinte minden első számnál és régi sorozatok hasonló újraszámozásánál, az, hogy így akarnak minél több új olvasót bevonni. Hogy teljesen nulla előismerettel is be lehessen vonni bárkit ebbe az új DC-univerzumba.
Ennek persze némileg ellentmond a fentebbi említett nyilatkozat, mely szerint lesz majd egy lista azokról a régi történetekről, amik továbbra is érvényesek, sőt, a főszerkesztő, Bob Harras egy interjúban elejtette, hogy nem egy első részben konkrét utalásokat tesznek majd pár ilyen régi klasszikusra.
Mivel ez a két üzenet eléggé ellentmond egymásnak, így most vagy a szerkesztőség nem tudja, mit beszél, vagy, ami valószínűbb, nagyon erősen próbálnak megfelelni a régi olvasóknak és közben nyitottá válni az újak előtt. Csakhogy az ilyen köztes megoldásoknál komoly veszélyt jelenthet a két szék közé ülés esete.
A másik újítás, ami már inkább sejteti az új olvasók felé nyitást, az az, hogy a DCnU indításától kezdve a kiadó egyazon időben jelenteti meg a képregényeket füzetes és digitális (amiben benne van a Flash-alapú lapozótól kezdve a hordozható eszközökre, például az iPadre kitalált verzió is) formátumban.
Ez utóbbi lépésük az, amire igazából kimehet a játék. Ugyanis végre rájöttek arra, amire a Marvel még mindig nem, hogy a papíralapú képregényes terjesztés az elmúlt két évben haldokolni kezdett. Lehet, hogy ez csak egy átmeneti szakasz: nagy az esély rá, hogy igaza legyen azoknak, akik így vélekednek. Attól azonban még tény marad, hogy a digitális képregényterjesztés egy év alatt a tízszeresére nőtt, és ennek a bevételét nem a Marvel vagy a DC, hanem a náluk kisebb kiadók fölözik le. Majdnem olyan arányban, ahogy a két nagy a papíralapú piacét. A DC itt akarja most megvetni a lábát, márpedig erre kevés dolog lenne alkalmasabb több mint félszáz vadonatúj sorozatnál. Ezzel könnyen új fejezetet nyithat az amerikai képregénykiadás történetében, de persze csúfosan meg is bukhat vele. A papíralapú piacon szinte könyvelhető több sorozatuk bukása, ám kérdés, hogy a szerkesztőség továbbra is csak ezeket a statisztikákat veszi-e figyelembe. Vagy megpróbálkoznak azzal, amivel a Marvel a hanyagsága miatt az olvasók érdektelensége és tájékozatlansága által elbukott: egyes címeket kivesznek a nyomtatott forgalmazásból és csak digitálisan terjesztik tovább.
Az új univerzumhoz új szerkesztési szemlélet is kell, amit a tavaly év végén lezajlott vezetőségcsere még el is hozhat (úgy is, hogy Geoff Johns, az úgymond főnök látványosan abban a lázban ég, hogy az egész DC-t visszaalakítsa olyanná, amilyen a hatvanas-hetvenes években volt). Hogy ez mennyire áll rendelkezésre a kiadónál, vagy hogy egyáltalán mennyire bizonyul megvalósíthatónak és életképesnek ez az egyedinek mondható ötlet, nos... az indítómondathoz hasonlóan egy másik közhellyel lehet erre csak válaszolni: az idő majd eldönti. Méghozzá annyira nem is sokára, mert már az első fél év eredményeiből sokat ki lehet majd következtetni a DCnU sikeressége kapcsán. Hogy valóban ez lesz-e a DC jövője, vagy csak egy átmeneti világ válik belőle. Egyfajta „Ultimate DC”.
