heti5kepregeny

Nem értettem pontosan, miért nem keresem az új Pókembereket, a Marvel +-t, miért csak, ha beléjük akadok, veszem meg őket, ímmel-ámmal, sőt, néha, mintha a fogamat húznák.

Hogy csak inkább elhúzom a szemem az újságosbódéról, némi szégyenérzettel, hogy azok között vagyok, akik órákat tudnának beszélni Pókemberről, akik a kiadói és egyéb harcokat szemmel követték, laikus bennfentes, és mégse visz rá a lélek, hogy szeressem, támogassam az új kiadványokat.

Aztán megértettem miért, amikor az új kiadványban, a Peter Parker Pókemberben az első oldalon megláttam azt a szót, hogy Tisztogató. Először eszembe villant A csodálatos Pókember 12. számának borítója, az a kalap, nevetséges öltözet, és sorban tolultak fel az emlékek, szereplők, arcok, jöttek a gondolatok.

Hogy én mostanában jó ha egy-egy képregényt kétszer elolvasok. A szuperhősösöket általában egyszer, kétszer. Usagitól volt kötet, amit már legalább tízszer, de az nagyon kivételes. Más képregényeket is egyszer újraolvasok, és jön a következő, de elégedettségem korántsem akkora. Nem így volt ez akkoriban.

A Csodapók tizenkettedik számának megjelenésekor viszonylag sok képregényem volt, és még külön se kezeltem a dolgot, olvasmánynak gondoltam, mint a könyvet, diafilmet, újságot, naptárat, bolt feliratát, sírkövet, bármit, amit olvasni lehet. Az akkoriban magyarul jelen lévő képregényekből elég sok megvolt, úttörő újságok, albumok, nem akarom felsorolni, mindenki tudja, mik voltak azok. A szuperhősökért rajongtam, Fantomot imádtam, és Pókembert is remegve vártam, télen-nyáron. De akkoriban legalább hússzor-harmincszor elolvastam egy-egy képregényt. A könyveket is rengetegszer, volt azok közül is hússzoros újraolvasás, Rejtő, A sátán kutyája, ésatöbbi. A képregényeket is folyton elővettem, lapozgattam, újabb részleteket fedeztem fel a képeken, összefüggéseket, tovább gondoltam őket.

Az új kiadvány felidézte, hogy szerettem meg a béna, sokadrangú ellenfeleket, akik azért ugyanolyan szerepet játszottak a hősök életében, mint a nagyok. Hogy fintorogtam először Gólyalábon, hogy aztán, mire már elkoptak a képek, annyit néztem őket, erőre kapjon, és egyik legkedvesebb szuperbéna ellenféllé váljon. Ugyanígy a Tisztogató, hogyezmilyenbénából dejótörtéentvoltezzé fejlődjön évek alatt, pontosan felidézhető érzelmi állomásokkal, mikor hogyan álltam egy-egy karakterhez. Mikor ez még igazán fontos volt az életemben.

Most is vannak, akiket megszeretek. Akiket, mint jó ötleteket, szakmailag becsülök. Xorn-t jópár éve, Armort, vagy legutóbb a Batman Inc-ből az indián Batmant, akármilyen hülyén hangzik is. De ezek tízes skálán alig hatos élmények, és egyre halványulnak.

Ez az én igazi világom, az új-régi kiadvány. Egyszer-egyszer belebújni a régi időkbe, a régi hangulatba, megtudni, mi hol szakadt félbe és miért. A szálak elvarrásával járó felismerések, és ezek a réges-régi, de jobbnál-jobb klasszikus Pókember-rajzok, ez a kihúzás, ez a vonalvastagság, ez a színezés, ez a Manhattan, ez a perspektíva, ez a panelezés, ez a minden, ez az én Pókemberem.

Ez az a kiadvány, amit újra és újra el tudok olvasni.

Bár a fordítást néha újrafordítom magamban, ahogy az én Pókemberem beszél, egy nagyon kicsit máshogy, mert szerintem kicsit minden pókimádó hőse kicsit máshogy beszél. Aztán amikor odaértem, hogy a következő számban jön a Bagoly, akit régről meg akartam ismerni, mert csak leírás volt róla annak idején, megerősödött, hogy ez a kiadvány hiánypótló, és hogy engem nagyon eltalált, és újra rajongóvá tett, hogy hiába élt át Pókember azóta annyi kalandot, nekem itt él, eleven, jelenvaló, a folytatás nekem itt szakadt félbe, én itt vagyok mellette az utcákon, a boltban, a cukrászdában, a víztornyoknál, az egyetemen, és lesz idő, a régi magyar kiadás százhuszonikszedik száma, ami már egészen máshogy néz ki, másról szól, egyáltalán más, és ha addig eljutunk, ugyanannyira nem fog érdekelni, ugyanannyira értetlen leszek, mint akkor, kilencvenvalahányban.

Ez az én Pókemberem, eddig, és nem tovább. Nem halt meg számomra, csak elhidegültünk egymástól. Ő is más lett, és én is. De ezzel a kiadvánnyal megint együtt vagyunk. Póki meg én.

Gabiék hazaértek. Már nem hozott 10 kg képregényt, mint múltkor, csak olyan 3-at. Szerencsére, mert eléggé sajnáltam a múltkor. Így válogatott dolgok érkeztek.

Az 5Panelsnél kitaláltuk, hogy lehetne egy közös könyvtár, amibe használt dolgokat teszünk, és mindenki olvashatná őket. Bár ez még messzebb van, kölcsönbe (hosszú időre) megérkezett Will Eisner szekvenciális művészetről szóló könyve, és egy képregénydesign-nal foglalkozó, látványos kiadvány.

Magánba' megérkezett Tatsumi Joshihiro tokiói történeteinek egyik kiadása, valamint Évike választása számomra a Laika Eisner-díjas története volt. Ez utóbbi magyarul is érdekes lehet, kiadók olvassátok!

A Polgárháború döntésre kényszerít.

Mark Millar írói leleménye, hogy egy Mi lett volna, ha történetet visz be a fősodorba, a 616-ba, egy olyan világba, ami az egyetlen igazán mély világ, itt a hősök valódiak, tábortüzek mellett is évtizedekig mesélhető történelemmel. A Polgárháború árkot ás. Ez az a történet, aminek a fősodorban nem szabadott volna megtörténnie.

A másik, mélyelemzést igényelő dolog, hogy miért épp azokat a hősöket tette meg csapatkapitánynak és közeli sidekicknek, akiket. A személyes szabadság védelmezője a törvénnyel szemben épp Amerika Kapitány, a naiv katona, aki a kormánynak dolgozik, és sokszor az elnöktől kapja a parancsot. Már a neve alapján ironikus. Az USA a személyes szabadság élharcosa, ami saját polgárait illeti, de tudjuk, hogy csak szóban. Aki más elveket vall, irány gvanatanamó, aki máshol zavarja a szuperállamot, tanítás helyett egyesek számára jóval jövedelmezőbb RPG-lövedéket kap az arcába. A törvény kérlelhetetlen és, legyünk őszinték, kegyetlen végrehajtója Vasember, a technokrata cégbirodalmár, a Marvel-univerzum egyik leggazdagabb iparosa, aki egyben zseniális, önmagán túlmutató elme, és esendő problémákkal küzdő kisember. (Végül is neki sok pénzt hozhat a konyhára ez az egész, ha belegondolok) Talpnyalója Reed Richards, a világ legokosabb embere. Szintén érdekes döntés.

Talán azért What if.. ez a sztori, mert esetleges, hogy épp ők a főszereplők. Így vetette a lapokat Mark Millar, de semmi különös nem indokolja, hogy ne lehessen leosztani máshogy azokat. Lehetett volna Vasember az ellenállás vezetője, lelki alkatából kitelik. (Bár kiderül, hogy nemrég hogyan manipulálták, és ez okozhatott némi lelkiismeretfurdalást (megölt csomó embert)), de ő alapvetően jó. Azt szoktuk meg ezekkel a hősökkel kapcsolatban, hogy mind jók. Azaz nem akarnak bebörtönözni másokat, nem akarják a barátjuk személyes döntési jogát tettlegesen korlátozni, nem akarnak a tanácsokon túl beleszólni egymás életébe, mert jók. (Az utóbbi évtizedek karakterárnyalásainak ellenére – lásd X-profot, Az állam ellenségét és a többi „sározós” sztorit). Megszoktuk a szórakozott professzor szerepében Nyílt, a jószívű mackó szerepében a Lényt, a személyes életének védelmével fél életét eltöltő Pókembert. Ott a hülye picsa szerepét játszó Ms. Marvel. Miért ne lehetett volna (melleitől eltekintve) súlytalan karaktere akár a másik oldalon? Lehetett volna.

Ezt a cicát egy tanteremben találtam az egyetemen. Gondolom, hogy lányrajz, órai firka, de nagyon aranyos. Mivel már dedikációkban is a cicákat kérem rajzolni, meg amúgy is nagyon szeretem őket, gondoltam, megosztom. Majd ha úgy lesz, kiteszem a cicás dediket is, van már házikedvencem Rusz Líviától, Joost Swarte-től, Jankovics Marvelltől, Papp Imitől, Fritz Zolitól és Lanczinger Mátyástól, most kapásból.

Hátha egyszer az a lány is látja, aki ott hagyta, összehajtva az ablakzugban ezt a cicát.

125 éve született két kedvenc költőm közül az egyik, Kassák Lajos. Bár a prózájából csak az Egy ember életének első kötetét olvastam, természetesen a Kassák összes verseinek számomra fontosabb darabjait nagyon sokszor.

Sose tudtam, és nem is fogom tudni megfogalmazni, mit szeretek annyira benne.

Nem volt nehéz észrevenni, hogy (hagyományosan?) az új JL borítói közül egy csoportkép, aztán egy szűkebb, csak néhány hős van rajta, aztán megint csapat, aztán megint... És így tovább.

Viszont ennél rondább borítót már régen láttam. Nem elsősorban a kompozíció, bár elég nagyzolás Steelt tenni középre, de mivel nemrég debütált újra, érthető. Viszont a színek (és ez nem jön ki annyira monitoron), vagy maga a színezés annyira visszataszító, papíron annyira sötét, hogy először nyomdahibára gyanakodtam. A belív viszont nem olyan sötét. Hiába, még Jim Lee-t is el lehet rontani...

Szinte szerelmes voltam John Byrne Superman-jébe. 1990-ben ez a máig klasszikus, gyönyörű egész oldalas képekkel működő csoda ütött szemen és szíven. Az eredetileg The Man of Steel címmel megjelent újraírt Superman romantikus volt, tiszta, hibátlan. Ami most eszembe jutott, hogy mekkora nagy találkozás volt Lois Lane és Superman között az első részek egyikében, az a mindenki által jól ismert repülőgépes jelenet.

Most olvasom a tavaly kezdődött Action Comicsot, a negyedik résznél tartok. Nagyon szeretem Grant Morrisont is, meg Rags Moralest, persze össze se lehet hasonlítani azzal az alkotási móddal, amit Byrne csinál(t), az ő alakjai, fejei, vonalai olyan egyediek, hogy ezer közül is megismernénk, ha csak nem ugyanúgy másolta valaki. Nem tudom azért-e, mert Byrne kanadai, történetei azért olyan tiszták-e meg szépek meg naivak, ahogy a hőse is, vagy a korszellem tette ezt, s nem tudom, Grant Morrison azért ír-e gyakran olyan jól, mert skót, és körülvette sok hülye angol :)

Egészen más ez az Action Comics. Gigantikus történet van kibontakozóban, mégis földközeli a történet, hiszen Superman jópár évtized után ismét sebezhető, civilként Harry Potternek néz ki, amúgy úgy viselkedik, mint Pókember kb., azaz egyedi turmixot kapunk már az elején. Érdekes Lex viselkedése, aki egy jöttment idegennek,fenyegetésnek látja Szupit, ez egy teljesen jogos és érthető viselkedés, és egy kicsit más, mint az eddigi hozzáállás.

Amit sajnáltam kicsit, az a romantika, ami a Byrne-féle sztoriban megvolt, hogy az ELSŐ találkozás Lois és Superman között legyen olyan emlékezetes, mint egykor.

A többit nem bánom, elvégre bármikor újraolvashatók az 1986-os sztorik, és nekem nagyon érdekesen alakulnak a dolgok, jönnek be az ismert és újraírt szereplők.

Nagyon tetszik.