Már egy ideje úgy érzem, ismétlem magam, de rákerestem, és Ámon Lászlóról még nem írtam ezek szerint.
Most se fogok. Csak, hogy a legkedvesebb illusztrátoraim egyike. Képregényre hivatkozik Kuczka Péter az alább, talán láttam egyet tőle, de nem biztos. A rajzaiban viszont el tudok merülni, teljesen. Nem ezek a legjobban tetszők, de ezek is tökéletesek, és ez volt kéznél, a Galaktika 48.
Már régen eszembe jutott, hogy nem tudok semmit a németekről. Mármint olvastam sok amerikai képregényt, angolt, francia-belgát, japánt, magyart, sőt, németet is, de elenyésző a számuk. Pedig Európa egyik legerősebb gazdaságaként meg kultúrnemzeteként biztos vagyok benne, hogy nem csak a németre lefordított képregények száma nagy, hanem termelnek echte német nyelvű képregényeket is.
Sok energiát nem fektettem bele, csak minimálkeresést csináltam. Egy oldal is kielégítette kíváncsiságom, a Goethe Intézet ezen lapja. Itt már szimpatikusan szét vannak szedve a kategóriák, és el lehet nézegetni az oldalakat. Nem jobbak, nem rosszabbak, képregényeknek tűnnek :)
Állandóan feljön ez a téma. Mindenki azt hiszi, tudja, mi a graphic novel, mi a comic. Pedig még azok se tudják, akik nap mint nap használják a kifejezéseket (vagy tudják, de nem jól alkalmazzák)
Nézzünk néhány példát.
Ha megnézzük a legnagyobb angol képregényes (és kieg.) hálózat, a Forbidden Planet oldalát, észrevesszük, hogy a comic kifejezés csak a merchandising-nál van feltüntetve. Az összes képregényt, comicot, stripet, GN-t és minden más dolgot a Graphic Novels menüpont alatt találunk meg. Valóban, egyszerűbb így, de nehéz lenne elhinni, hogy nem tudják miről van szó.
Pedig így van. Angliában jártamkor két boltban a következőket tapasztaltam.
Bementem az elsőbe, mindkettő tök egyforma volt, mintha az egykori Galactusba vagy a Trillianba mentem volna be. Az elsőben megkérdeztem kábé, hogy itt mindenféle comic van? Az eladó felhúzta az orrát, és azt mondta, itt graphic novel-ek vannak, nem comicok. Hát jó. A következő boltban már készültem, ugyanazt kérdeztem, hát itt mindenféle GN-ek vannak? Az eladó "hát ez hülye" szemöldökfelhúzással azt mondta, ezek comicok, nem GN-ek.
A bookdepositoryt még kevésbé lehet kárhoztatni, hogy Graphic Novels, Anime & Manga menüpontjuk alatt van minden szekvenciális cucc, és nincs külön comics vagy comic book menü.
Még két oldalt linkelek be. A Midtown Comics és a PreviewsWorld is egy módon tesz különbséget a GN és a comic között. Ami füzet, az a comic menüpont alatt van, ami már kötet (tehát ugyanazok a füzetek bekötve) az GN menüpont. Látszik, hogy ez is helytelen hozzáállás, mert köze nincs a valódi különbséghez. Csak így egyszerűbb, szerintem a Diamond is ért hozzá. A főmenüben Comics&GN menüpont van, ahol viszont vegyesen vannak egyébként műfajilag megkülönböztethető comicok és GN-ek.
Nem csak mi nem használjuk helyesen a kifejezéseket, hanem az "ősök" se.
...kicsit túlzás volt. Hazaérve eszembe jutott, hogy a legkedvesebb filmes Batmanem Sandy Collora kisfilmjeiből való. Hát, rákerestem, ki ő. Egészen mást ad ki ez, mint ez.
És a filmben így néz ki. Ez a karakter azért tetszik annyira, mert ez a ruha teljesen irreális harcban, mégis ez a legképregényesebb, amit láttam. Batmannek kicsit más fejet adnék, de még így is egy idősödő Batmanes ábrázolásként, amúgy Alex Ross-osan, elmegy. De a ruha és a köpeny tökéletes. Soha nem képzeltem el úgy, és nem is ábrázolták szerintem úgy képregényen, ahogy a nagy költségvetésű filmeken, a köpenyt és a ruhát. Batmant többször megsebezték benne, nem páncél volt az legtöbbször, hanem képregényruha. Rászabták a hősre, vele együtt él, mozog, a díszlet része. Batmannél vagy Spawn-nál különösen. Szóval ez a fej nincs az előző bejegyzés arcaira montírozva, én még azért megnézném úgy is, úgy lenne még jobb.
Az eddigi Batman-eket (Adam West, Michael Keaton, Val Kilmer, George Clooney, Christian Bale) összemorfolták egy fotóra. Így néz ki. Nekem ez jön be eddig a legjobban.
Caza-ról "bédés" lakótársaimtól hallottam először. Csakhamar beszereztem egy nagy alakú, látványos kötetét, nagyon tetszett a képi világ és a Moebius-tól már részben ismert különös világkép (szép szójáték- képi világ - világkép)
Nemrég találtam egy érdekes oldalt, 50Watts címmel, ahová a blogger feltett részleteket Caza híres, Kris Kool című művéből, valamint régesrégi Caza-kat is. Caza sok stílusban alkotott, ahogy néztem, egész friss, modern dolgai is vannak, nem csak magát másolta évtizedeken át.
Milyen jellemzőek arra a korra ezek az oldalak! Mintha a Yellow Submarine világa köszönne vissza. A kísérleti (és alkalmazott) tipográfiával, op-artttal (és annak hajlásaival) meg fogalmam sincs, hogy hívják ezt a grafikai stílust, de amilyen egyedi, biztosan nem csak úgy, hogy a hatvanas-hetvenes évek képművészete.
Itt egy ennek jegyében készült tévésorozat-intró.
A világ mögött van egy másik világ. Ebben a másik világban nem azok a szabályok érvényesek, amik odaát. Pedig egy világ a kettő, még sincs, vagy csak sejthető, érezhető az átjárás.
Ebbe a világba több mű elkalauzol. A filmsorozatok közül a Twin Peaks volt az, ami legjobban bemutatta, azt, amit nem lehet máshogy, csak szimbólumokkal, metaforákkal, és avatarokkal (a baglyok nem azok, aminek látszanak)
Két képregényt szeretnék most ajánlani, mindkettő szöveg nélküli.
Az egyik még ragaszkodik a valóság ezen oldalához is, ez a The Arrival.
Shaun Tan (1974) műve elég egyszerű, ami azt illeti. Semmi különös nincs benne, szürrealitása csak egy szinten jelentkezik, a tárgyi környezetben (ami magába foglalja az idegen létformákat)
Története nincs. Egy ember emigrál - valahová. Ahová megérkezik, az a hely viszont már néhol részben, néhol teljesen eltér a számára és számunkra is megszokott emberi környezettől.
Látszik, hogy az épületek, járművek eltérnek a megszokottól, alig hasonlítanak az általunk megismert emberi történelem épületeihez, sajátos geometriájuk, méreteik idegenséget sugallnak, de egyszerre tetszetősek, a huszadik század elejének világát idézik leginkább. Konkrétak, de megfoghatatlan tömegüknél fogva elvontak, fenyegetőek is.
A külföldre, a hazától távolra szakadás-érkezés metaforái és konkrétumai, hiszen egy ismeretlen világban mi is azt érezhetjük, mások a házak, az emberek, a szokások, a nyelv. Ez fejeződik ki Shaun Tan gyönyörűen kidolgozott, idegen világában.
Shaun Tan szürrealizmusa kétféleképp fejeződik ki tehát. Az egyik, ahogy írtam az ember idegenség-érzését, elveszettségét kifejező tárgyi környezetben, a másik "megoldás" pedig ezen a képen látható. Ahogy a férfi kinyitja bőröndjét, tudjuk, hogy nem a családja van benne kicsiben, hanem az otthonról ismerős tárgyak, illatok. Ezek idézik fel a képen látható jelenetet benne, így válik költészetté a képi megvalósítás.
Az egész műre ez jellemző, sötét, gyönyörű, idegen, elvont és megfogható egyszerre. Nagy alakú album, szépiás hatású. Egyesek fontos műnek tartják, lehet, hogy az is.
A másik szerző, aki jóval mélyebb rétegekbe húz le minket, Jim Woodring. Míg Shaun Tan műve végig egyensúlyoz realitás és szürreális határán, JW egyértelműen nem tudatos gondolkodó. Művei szerkezete, és az abban történt dolgok sokszor véletlenszerűnek tűnnek, mint dicséret helyett a zen buddhista szerzetes hatalmas pofonja. Így is működik.
A látszólag egyszerű rajz, a gyermeki, rajzfilmszerű, huszadik század első felére jellemző comic-strip figurák olyan gyomorforgató dolgokat visznek véghez, ami miatt úgy gondolom, a Portable Frank gyerek olvasókra kifejezetten káros lehet, legalábbis kétségbeejtő érzéseket szülhet érzékeny gyerekekben (amellett bele is lehet szeretni)
Itt már nincs magyarázat. Keretet csak az egységes világ ad a történéseknek. A történések több szinten zajlanak. Egyéni, belső világoktól egész világ-rendszerekig lehet magyarázni különböző szinteken az eseményeket, a szereplők és a környezet is metaforákká transzformálódnak a személyes vagy közös értelmezésben.
Jim Woodring maga is jelentéssel ruházza fel, kategorizálja szereplőit. Ezen kívül többen is próbálkoznak értelmezéssel.
Személy szerint szeretem, ha valami többféleképp értelmezhető. Sőt, szeretem, ha valami nem értelmezhető egyértelműen, mert a világ valódi természetének ezt tartom. Semmi nincs magában, és a világból is csak annyit látunk, amennyit egy vak ló egy bánya mélyén.
De jó dolgom van!
Most jött egy kedves kolléga, aki tudja, hogy a réges rég padláson, pincében eldugott, elfelejtett készletekben található képregényeket imádom. Megvan a hangulata egy-egy ilyen "felszabadított" Vaillantnak, Pifnek, Kockásnak, Hahotának, vagy épp most...
Egy Classics Illustrated-nek 1948-ból, azaz hatvankét évvel ezelőttről.
A sorozatot természetesen ismertem, hiszen nálunk is jelent meg annak idején nyelvoktatási céllal Robin Hood például. Ezt a történetet könyvben olvastam, aztán most megnézem így is.
... jutott eszembe, mikor megláttam az új Nova sorozat alkotóit és előzetes képeit.
Bírom ezt a karaktert, a New Warriorst is szerettem, Bagley nagyon szépen rajzolta, és jó kis tinicsapat volt.
Nova egyértelműen (saját sorozata alapján) egy Peter Parker-CaptainMarvel kombó, de számomra sikerült kinőnie magát, szerettem. A rajza Buscema korai, az tök jó, Wolfman átlagos-átlag feletti történetei szórakoztattak. Volt belőle több sorozat, azt hiszem érdemes néhány borítót összehasonlítani.
1976, 1990, 1999
Az Annihillationból már nem szúrok be képet, bár azok is szépek.
Ahogy aztán megláttam, hogy kik fogják az új sorozatot készíteni, azaz a Loeb-McGuiness párost, már tudtam, hogy vagy soha nem fogom elolvasni, vagy talán egy füzetet, de megvenni nem fogom.
Mert... Mert annak idején vettem az ő Hulk-sorozatukat, azaz vagy tizenkét számot.
És mi volt vele a baj? Semmi. Szép volt, és egy darabig izgalmas a játék. Csak hát mit kaptam a pénzemért?
Nincs most itt a statisztika, aminek elkészítésére késztetett az az olvasmány, de végigszámoltam a paneleket, és 22 oldalra átlagban összesen 18-26 panel jutott, azaz rengeteg oldal volt egy képkockás, sok volt benne a dupla oldal, és egy-egy okdalon is 2-3-5 panel volt legfeljebb. Sokszor szöveg nélküli oldalak is voltak.
Mi ez, ha nem gyerekeknek szóló sorozat? (Vagy hülye felnőtteknek, hiszen elég erőszakos volt azért)
Ezzel akkoriban számomra Loeb kijelölte az alsó határt, ennél kevesebb képkockával nem lehet szuperhős-képregényt csinálni, sőt képregényt is nehezen, mert az már valami lapozhatós képeskönyv lesz vagy nem is tudom. Akkora vakításnak, blöffnek gondoltam akkor, hogy ez a tudat szinte szórakoztatott, kivéve, hogy mennyi pénzt fizetek havonta ezért a semmi tartalomért.
Pedig az írót is bírom és a rajzoló az egyik kedvencem.
Úgy tűnik, megint jön a jól bevált (?) recept, semmi tartalom, szép oldalak, max. 5 képkocka, de az átlag, lefogadom itt is 1 vagy 0,5 panel lesz oldalanként. Nem is értem...
Csak most jutott eszembe, hogy nem ismerek John Romita JR-től DC-s képregényt. Gyorsan meg is néztem a bióját, és tényleg, csak a Marvelnek és az Image-nek dolgozott (azért biztos akad a fiókban 1-2 WW vagy Darkseid.
Nem tudom, mi lehet az oka, hogy csak marvelezik, talán valami interjúban elárulta már.
És nem is jut eszembe más nagy név, akit ne csábított volna el a két nagy kiadó ideig-óráig. (Ez csak az én műveletlenségem bizonyítja)
Esetleg valakinek eszébe jut más?
Hogy milyen apropóból játszik McFarlane a saját, 1988-as borítójával, nem tudom, mert nem olvasom a Spawnt (az aktuális szám borítója) Viszont aranyos ez a retro-vonal.
Egy-két éve felbukkant egy nagy adag Gold Key-s képregény az egyik gyűjtőnél (a Cápánál, ahogy én hallottam emlegetni őt) Akinek volt pár száz forintja, nehezen hozzáférhető, itthon unikális dolgokkal bővíthette a gyűjteményét. Akkor egy gyönyörű borítójú Bugs Bunnyt vettem, egy hatvanas évekbeli motoros képregényt, ami a totalbike egyik kedves újságírójánál kötött ki, és egy "kutya-gyerek két jó barát"-osat.
Most láttam, hogy ebből a pakkból kerül ki néhány dolog, így elvittem másod, harmad vagy ki tudja hányad kézből két Lone Rangert, nosztalgiából, természetesen.
Először is gyerekkoromban szerettem a rajzfilmet. C'mon Silver! - szólította a daliás, kisálarcos cowboy szép lovát, szólt az indiánnak, aztán meg kalandoztak mindenfele. Egy ilyen "magányos hőssel", akinek csak az ég kékje meg a pipafüst a barátja, könnyű megbarátkozni (kicsit fura is ez a ló meg az indián...)
Másodszor ezek a borítók Hank Hartmantól vagy Don Spauldingtól vagy épp egy másik festőtől, az örök legjobbak közé tartoznak.
Az általam épp most pulp-festészetnek nevezett festmény-borítók igényesek, hangulatuk megbabonázó, főleg, ha elképzelem a hatvanas évek Amerikájának világát, egy lehetséges újságos-standot építek képzeletben, ami tele van ilyen csemegékkel a béna borítójú Amazing Fantasy-k mellett (elnézést, Ditko úr)
A füzetek 3-3 sztorit tartalmaznak, átlagos, sokszor sztereotip figurákkal, történetekkel, céljuk a fiatalság szórakoztatása.
Látható, hogy a Lone Ranger "legendája" kiterjedt, a rádióból indult, kalandjait már sok-sok képregényben és filmen feldolgozták.
Nem is igazán várom az új filmet, nekem ezek a régi, jól ismert, alaposan megfestett képek a világom, na meg a rajzfilmek, a Lone Ranger, a jövőbeli változatok, a Galaxy Rangers és a legeslegkedvenc cowboyos sci-fi, a Brave Starr.
Aki leírja kommentben, ki a kedvenc képregényrajzolója, és ügyesen megindokolja, miért (max. 5 mondatban), az kaphat elpostázva egy 10 (össze-vissza) füzetből álló csomagot, magyar és amerikai kiadásokból.
(Ha több van, akkor többet, ha nincs egy se, akkor miért stb.)
Régi kérdés, hogy az olyan erős életérzések mellett, mint a cseheké, van e más népeknek hasonlóan erős hangulata. Ki reprezentálná a magyar néplelket legjobban? (Akármilyen hülyén fogalmaztam ezt most meg)
Hrabal vagy Hasek világára gondolva (egyfajta anti-Kafkák) hasonló jó érzés önti el az embert, főleg, ha sörözik is közben.
Ma olvasgattam a Metropolt, és megláttam, hogy az Alois Nebel, a csehek nagy sikert kiváltott képregényének rajzfilm-adaptációja első díjat nyert a kategóriájában.
Valahol itt érzem a "kitörési lehetőséget" a magyar képregény esetében is.
Egy valós alapú, történelmi fikcióban, mely akár több rendszeren átível, akár "rendszerhatáron" játszódik, de valahogy megfogalmazza a magyar néplelket, azt az attitűdöt, amivel mi általában hozzáállunk a világhoz.
